Japán hat tradicionális fazekasközpontja

Japánul "Nihon Rokkoyo"-nak, vagy "Chuse Rokkoyo"-nak nevezik Japán hat legrégebbi tradicionális fazekasközpontját melyek múltja egészen a középkorig nyúlik vissza. A legújabb kutatások szerint azonban több, mint húsz ilyen óriási központ lehetett. A fennmaradtak azonban a középkori fazekasközpontok minden jelét magukon viselik. Ezek a következők: Shigaraki, Bizen, Tanba, Eichizen, Seto és Tokoname, illetve Mashiko, amely ugyan nem tekinthet ilyen hosszú múltra vissza, azonban a mai Japán legpezsgőbb központja és jelentőségében kezd felnőni a többi központhoz.

Shigaraki

A fatüzes kemencében készült shigaraki kőedény tárgyak Shigaraki településen, Shiga prefektúrában készültek a Heian-éra alatt, a 12. század végétől. Jellemzően sueki stílusban készült kőedényeket állítottak elő magas tüzön (1300 ºC), máz használata nélkül, az edényeken látható jellegzetes textúrát az égetőtérben a fa elégetéséből származó, és az edény falára rakódó hamu alkotta. Ez a technika mindmáig fennmaradt, sőt a fénykorban a japán fazekasság legjellemzőbb technikája volt. Nehézsége abban állt, hogy miután elérték a kívánt hőmérsékletet, a kemencét rövidebb-hoszabb ideig hőn tartották, hogy minél több fahamu rakódjon az edényekre. Ritka esetben ez akár egy hét is lehet. Ezen a hőmérsékleten a karvastagságú faágak úgy lobbannak el, mint a gyufaszálak. A tüzet éjjel-nappal táplálni kell, ami nyáron a kemence közelében, különösen embert-próbáló feladat volt. A végeredmény pedig egyszeri és megismételhetetlen.
A hétköznapi használatra szánt edények – víztartó edények, vázák, tálak, csészék – készítése nem tartott ennyi ideig, de ezek is hasonlóan magas hőmérsékleten készültek, ez biztosította tartósságukat. Ezen a hőmérsékleten az agyag már tömörre ég, mázatlanul sem engedi át a vizet, kevésbé csorbul.
A fazekasok ebben az időben gyakran elsősorban földművesek voltak inkább a mezőgazdaságban nyugalmasabb időkben ültek korongra. Ennek megfelelően durva, nehézkezű emberek voltak, és az agyag, amit használtak, szintén nem volt túlságosan jóminőségű, általában nem lehetett belőle szimmetrikus, porcelánkecsességű dolgokat formálni. Ebben az időszakban feltehetően több, mint száz nagyméretű kemence működhetett Shigarakiban, amelyeknek legnagyobb része mára teljesen eltűnt, vagy csak nyomokban maradt meg.

Bizen

Az Okayama prefektúra-beli Bizen városában szintén a 12 században kezdődött a kerámiakészítés, a sueki nyomdokain a Shigarakiban készített formákhoz hasonló formákkla. Bizenben a Muromachi-éra (1331-1573) vége felé kezdődött el a tea-szertartás edények készítése, hasonlóan a többi fazekas központhoz. 1520-ban Sen no Rykju megalkotta a teaszertartás rendjét, ami döntő eseménynek bizonyult, alapvetően járulva ezzel hozzá az egyedülálló japán esztétika és a kerámia felvirágzáshoz.

Tanba

A Tanba kerámiák a Hyougo prefektúre-beli Tachikui, Imada cho és Taki gun környékéről származnak. Tanba szintén a sueki vonalhoz tartozott, mint Shigaraki és Bizen. Mindhárom fazekasközpont Kansai régióhoz tartozik (Nyugat-Japán). A többi centrum a Kanto régióhoz (Kelet-Japán), vagy a Hokuriku régióhoz az előbbiekhez képest északra fekszenek. Ők a shiki vonalhoz tartoznak.

Echizen

Az Echizen fazekasság Odacho és Miyazaki faluhoz közel készültek, ugyanakkor voltak műhelyek kissé távolabb is, Kaga, Tamasu és Ouenzawa környékén. Noha Echizen eredetileg a sueki hagyományhoz tartozott, erős hatással volt rá a Seto-ra jellemző hakushi vonal, amely nagyon különbözött suekitől, de még a shiki hagyománytól is. Egy idő után így meglehetősen nagy eltérést mutatott az eredeti stílusához képest.

Seto

Seto a hakushi tradícióhoz tartozott és minden más japán iskolától eltérő, csak erre régióra jellemző mázas edényeket készítettek, mely stílus mindmáig fennmaradt. Ez a sárgás zöld és barnás fekete mázakat használó ecsettel dekorált készítési mód egészen a 14. századik nyúlik vissza és egyedisége miatt nagy közkedveltségre tett szert, a középkorban közel ötszáz kemence működött Seto városa körül.

Tokoname